Nevezzétek meg az alábbi forrásrészlet alapján a következő részeket az alábbi képen:

„A magyarországi kősóbányászat általánosan gyakorolt módja a mélyművelés. A szálban álló, nagy tisztaságú sót kézi fejtéssel termelték ki. A felkutatott sótömeget függőlegesen vágott aknákban tárták fel. Rétegesen lefelé haladva mind jobban szélesítették a bányateret, olyan módon, hogy a kősórétegek önboltozódásuk révén szilárd falazatú hatalmas csarnokot képeztek. A régebbi sóbányák keresztmetszete tölcsér vagy harang alakot mutatott, csak a 18. század végétől kezdték a paralelogramot vagy koporsóidomot követő vágásmódot alkalmazni. A lefelé folyamatosan mélyített aknát a felszínnel kémény alakú szűk nyílás, a torok kötötte össze. A régi bányáknak mindig két torkuk volt, mert az egyiket hajdan csak lejárónak használták, melyben létrán mentek le a sóvágók, míg a másikon a kivágott sót vontatták fel bőrtömlőkben. Ezt g szisztémát mutatja az 1657-ből származó máramarosszigeti {240.} összeírás, mely szerint „ezen aknáknak mind köteles, mind lajtorjás torkai jók” (Takács 1929: 76). A torok felett álló bányaépületben helyezték el a lóval működtetett csörlős felvonószerkezetet, régi nevén a kerekes millyehajtót. Ehhez kapcsolódott a kar vastagságú kötélre erősített kötélkosár vagy bőrtömlő, amely a bányászok közlekedését és a kivágott só felszínre emelését egyaránt szolgálta. A kosárszerűen kialakított bőrtömlőt jobbára bivalybőrből készítették. Aknaszlatinán a múlt század elején medvebőr tömlőket is alkalmaztak.

A torok alatt, a bányacsarnok felső részénél karzatszerű kiképzés helyezkedett el. A bányacsarnok két szemközti falán a karzatról a fenékig sóból vágott lépcsőn vagy fából készített karfás létrán, grádicson lehetett lejutni.” (Paládi-Kovács; 1988-2002)